John is jött velünk. Donovan elöl ment Jennyvel. Én meg Demonnal szenvedtem. Párszor megrántotta a pórázt.
- Ne vigyem én? – kérdezte John.
- Meg vagyok vele. – intettem le.
- Amúgy van tesód? – kérdezte.
- Nincsen sajnos. – sütöttem le a tekintetemet. Mindig a sírás kerülgetett mikor a családomról kellett beszélnem.
- Ah, értem. Nekem van egy bátyám és egy… öhm… - dadogott.
- Ne erőlködj! Nem áll jól. – nevettem. Kérdően nézett rám. – John vagy. Ha azt várod, hogy sikítozzak, és ugráljak, nem fogok. Túl tinisnek tartom, én pedig már rég nem vagyok az.
- Honnan jöttél rá? – nézett hülyén.
- Na hát most a szemed, a szád, a ruhád, hát meg, hogy nem tudom, de lényeg az, hogy csak az nem ismert fel aki nem akart. – mosolyogtam.
- Ennyire gáz? – húzta le a pulcsiját.
- Neem csak nekem elsőre leesett, hogy kivagy. Tudod ez nem olyan fanatikus és megszállott jelző hanem olyan, olyan…. – törtem a fejem.
- Olyan a legnagyobb és legjobb rajongónk vagy! – csodálkozott.
- Azért nem, de…
- Pedig nagyon is és még ráadásul nem is olyan, mint a többiek. Aranyos és értelmesekről tudunk beszélgetni nem úgy, mint az egyik csaj, aki csaj azt hajtogatta, hogy had legyek a barátnőd, had legyek a barátnőd. – mondta nyálas hangon.
- Na ilyen nem leszek én! Még akkor sem, ha tizenhat lennék. Vagy pár évvel fiatalabb.
- Miért hány éves vagy?
- Az titok. Elég öreg.
- Na mond már el! Légyszi! – nézett kerek szemeivel.
- Húsz leszek novemberben!
- Háhá öregebb vagyok! – nevetett. – de ezt gondolom, tudtad?!
- Joshról nem tudtam, de Johnról igen.
- Oh John bácsi! Vele van tele Jenna szobája. – basszus nem mondtam el, az igazi nevem.
-Ki az a Jenna? – megállt.
- Hát öhm… - abban a pillanatban meg csörrent a telefonja
- Nekem most mennem kell. – közelebb lépett hozzám. – remélem, még találkozunk. – a zsebembe csúsztatott valamit, majd lelépett. Nem mondtam el neki, hogy-hogy hívnak igazából. Most azt hiszi Jill vagyok. Szép teljesítmény tőled Jenna, ügyes vagy. A kutyákat visszavittük a gazdikhoz. Szegény Demont kikellett kötnöm mert Amanda néni nem volt otthon. Mikor beléptünk a házba Gabi már otthon volt.
- Hol voltatok ilyen sokáig? – állt elém.
- Fuh ne is mond! – raktam a kulcsot a pultra.
- Na mi volt már!?
- Mondtam már, hogy egy nagy pancser vagyok? – ültem le a pult melletti székre.
- Mit csináltál már? – kérdezte Gabi.
- Hazudtam Johnnak! – támaszkodtam a pultnak.
- Jaa értem.
- Nem értem miért nem… Álljunk csak meg! Csak ennyi, hogy értem? – néztem föl.
- Hát öhm izéé – dörzsölte a tarkóját.
- Mondjad már! – csaptam a pultra. Annyira felidegesített.- Jól van na! Neki mentem Ednek! – összefonta az ujjait és elpirult.
- Ilyen szerencsénk nincs.
- De van! És még a számomat is oda adtam neki! – súgta a fülembe majd elindult a szobájába.
- Oh te szemét! – mentem utána. – Donovanért mikor jönnek? – mondtam a szobája ajtajában.
- Nem jönnek értem, mert nem vettél fagyit! – elém állt, összekulcsolta a kezét és elkezdett dobolni a lábával.
- Jól van már hisztérika! Megyünk már! – felöltöztünk és mentünk fagyizni. A főtéren van egy nagyon kis takaros és barátságos fagylaltozó, és még ismerem is a tulajt. A bácsikám dolgozik ott, akinél felnőttem, vagyis ő nevelt fél évig ameddig egyetemre nem mentem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése