1. fejezet: Csak akarni kell! (Jenna)

Hosszú szőkés hullámos haj, zöld szem, kicsit duci, ám takaros. Kedves az emberekkel, nem beképzelt, nem flegma, kicsit csendes és elég bolond. Hát ez lennék én. Jenna Andrewnak hívnak, húsz éves, vagyok. Londonban élek egy panelben a barátnőmmel Gabival. Hosszú fekete haja van és vérbeli Spanyol, de elég furcsa nyelv tudása van. Angolul folyékonyan beszél, de spanyolul viszont nem tudott egy szót sem. Két éve kezdett el, tanulni a spanyolt az óta mindig úgy beszél hozzám és én egy szót sem értek belőle. A szüleim két és féléve meghaltak egy autó balesetben. Egyedüli gyerek vagyok.

Rendezvényszervező, protokoll és ügyintéző szakon vagyok a fősulin. Két éve vagyok itt. Pár hete egy disszertációt adtak fel. Persze már egy egész regényt írtam. Számomra a leghülyébb, legbolondabb és legjobb fejekről írok.

- Jenna! – kiabált Gabi. – nem jössz a dedikálásra? – lépett be a szobámba.

- Milyen dedikálásra? – álltam föl.

- Tudod a los muchachos most, dedikálnak a cd boltban. – mutogatott.

- A kik és mik? És minek menjek én oda? – ültem le az ágyamra.

- Tudod a Jedward, gyere már! – lökdösött.

- Ne már! Komolyan? – pattantam föl. Mint egy tizenhat éves kis rajongó pattogtam a szobában.

- Si, si! De vegyél fel valami el vestidot! – mutatott a szekrényre. Soha nem értettem mit beszél. – úgy is róluk írod a disszertációdat, beszélhetnél velük.

- Te megőrültél? Akkor nem megyek! – ültem vissza. – inkább megbukok, de én nem birok velük beszélni.

- Pedig tudnál velük. – indult kifelé.

- Na jó elmegyek, de én nem beszélek velük! – nyitottam ki a szekrényajtót. Felvettem egy koptatott farmert, egy rózsaszín felsőt, egy szürke bő pulcsit és a piros converse cipőmet. Kiléptem az ajtómon és Gabi már idegesen várt.

- Siess már! Enyém Ed és nem akarom, hogy mások lenyúlják, szóval siess!

- Jól van már készen, vagyok! Indulhatunk? – lóbáltam a kocsi kulcsot.

- Nem kocsival megyünk! Gyalog! Úgy sokkal jobb. – indult az ajtóhoz.

- Ha te mondod! – mentem utána. Egész úton Edward arcát elemezte.

- Olyan kis aranyos, és az a mosoly. Áh elolvadok. – ábrándozott.

- Na hát itt lennénk. – álltam meg a bolt előtt. Minden porcikám bele remegett, hogy láthatom őket. Mikor beléptünk a rajongók tolongottak egymás után. Lökdösődtek és nyomorogtak csak, hogy egy autógrammot kapjanak. Órákig álltunk sorba és mögöttünk nem volt senki.

- Te Gabi. Mi vagyunk az utolsóak! – mondtam háttal.

- Ezt örömmel hallom. – mondta valaki. Megfordultam és az asztalnál álltam ahol ők ültek.

- Már én is untam az ácsorgást. – sütöttem le a tekintetemet.
- Le ne száradjon a lábad babám! – húzta végig a kezét az arcomon Gabi.

- Nem fog mami! – bújtam hozzá, mint egy kis lány. – ha gyorsan le nem ülök. – hadartam.

- Na mi a helyzet? – kérdezte Ed.

- Csak egy autógramm kéne aztán lépünk is. – lökte oda Gabi.

- Sietünk! Ne, hogy leszáradjon a lábad! – kuncogott John. A kezemmel rátámaszkodtam az asztalra. A lábam már alig tartott annyit álltam, és még pisilnem is kellett. Valami hideget éreztem a kezemen. Lenéztem és Edward végig, húzta a filcet a kézfejemen.

- Héj! – rántottam el a kezemet. Elkezdtem lefelé dörzsölni, de nem jött le.

- Háhá nem fog lejönni. Alkoholos. – nevetett Ed.

- Le fog száradni mami? - nyomtam Gabi orra alá a kezemet.

- Legalább nem fogsz dúrkálni az orrodban! – szorított magához.

- John is szokott. – vágta rá Edward.

- De most miért árultál el? – mondtuk egyszerre Johnnal. Nagyot nevettünk majd oda adták az autógrammot.

- Gracias! – mondta Gabi és megfordult!

- Ne nyalizz már! – löktem rajta egyet. – inkább vigyél ki! – ugrottam a hátára.

- Te akartad! – mondta, majd elkezdett forogni utána meg szaladni kifelé. Én végig sikítottam az utat. Mikor kiértünk ledobott magáról. Hazáig a fiúkról beszélgettünk. Beléptem a szobámba és felszúrtam a sokadik autógramm kártyámat a táblára. Ez egy kicsit furcsa „lap” volt. Valami írás volt a hátulján. „Köszönöm a jó kedvet. =) John”.