Nem tudtam mit tenni. Rossz volt így látni, aki mindig mosolyog. Leguggoltam elé és megöleltem. Éreztem, hogy egy kicsit megnyugodott.
- Annyira sajnálom! – nem tudtam mit mondani.
- Ugyan semmiség, csak egy kicsit megviselt ez a beszólás a fagyizóban. – sóhajtott. Még egy pár másod percig az arca a vállamon hevert.
- Köszönöm! – suttogta.
- Mégis mit?
- Azt, hogy itt vagy és elmondhattam neked. – mondta, majd elhajolt tőlem. – ideje lenne haza mennem. – lépkedett kifelé. Meg kell tennem. Mond ki, semmi baj nem lehet belőle.
- Haza kísérjelek? – kiáltottam utána.
- Ha megteszed! – mondta búsan. Utána mentem és elindultunk ketten kifelé a parkból. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett.
- Amúgy mit terveztek a téli hónapokra?
- Hát, Amerikába megyünk meg még Németországba és ….. ó jajj ezt még senki nem tudja! – kaptam a számhoz.
- Akkor én vagyok a senki! – mosolygott.
- Nem vagy te senki. Na de mesélj magadról!
- Hát ugye ezt már tudod, hogy a szüleim maghaltak, nincs testvérem és Rogernél laktam félévig.
- Rogernél?
- Igen, ő az apám testvére. És ő nevelt, míg nem mentem fősulira.
- Milyen fősulira jársz?
- Rendezvényszervező, protokoll és ügyintéző szakon. – hülye fejet vágtam. Nem értettem. – látom nem érted. – mosolygott. Abban a pillanatban hűvös szél csapot meg.
- Jobb lesz, ha sietünk. – mondtam, célozva arra, hogy nem soká esni fog. Még további tíz perc volt a séta. Mikor befordultunk az utcába ahol laknak az eső úgy kezdett esni mint még soha. Berántottam az egyik épület ajtajához.
- Na most ez mire volt jó? – mordult rám.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy felmehetek-e hozzátok?
- Ha jobban megnézed ez egy kis eső, persze, hogy nem jöhetsz fel. – lépett ki az esőre.
- Köszi, kedves vagy! Akkor itt maradok! – gyerekeskedtem. Összekulcsoltam a kezemet. Gondoltam, hogy ez bejön neki.
- Jajj gyere már! Csak vicceltem. – megfogta a kezemet és magával húzott, majd elkezdtünk szaladni az esőben. Mikor oda értünk, ismerőssé vált a terep. Ez a parktól csak ötpercnyire van. A kulcsát kereste, de nem találta.
- Áh hol van? – tapogatta magát. Kicsit eléggé fura helyzetbe hozott. – a franba!
- Valami baj van?
- Még hozzá elég nagy! – csapott a fejéhez. – ott hagytam a kulcsot a fagyizóba.
- Akkor mit csinálunk? – léptem közelebb hozzá.
- Felhívom Gabit, hogy jöjjön ide és várunk! Vagy jön majd valaki és beenged és akkor a lépcsőházban, álldogálunk. – vázolta a lehetőségeket.
- Hát akkor várjunk itt valakire. – álltam mellé. A hajából csöpögött a víz. Rajtam kapucni volt és nem áztam el annyira, mint ő. Összekulcsolta a kezét és el kezdett remegni.
- Hogy ilyenkor nem jön senki! – szitkozódott. Láttam rajta, hogy nagyon fázik. Lehúztam a cipzárt a felsőmön és közelebb léptem hozzá.
- Te mit csinálsz?
- Fázol, nem? Bújj ide! – tártam szét a felsőmet.
- Neem, még valami paparazzó lekap minket. – tiltakozott. Megfogtam a kezét és magamhoz szorítottam. – oooh, azt nem mondtad, hogy itt meleg is van! – átkarolt és úgy álltunk az ajtóban. A szívemet próbáltam lecsitítani de nem ment. Dübörgött, mint egy dob.
- Hű, de dolgozik valaki odabent! – mondta.
- Ha nem dolgozna, nem lennék itt!
- Nagy kár lenne! Igazán jöhetne már valaki! – hadarta. Elfordította a fejét. – csak ezt ne!
- Mit? – mire kimondtam már tudtam, hogy miről beszél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése