…belép az ajtón Vanessa és Ryan. Azonnal felálltam és oda rohantam hozzájuk.
- Jajj de régen láttalak titeket. – ugrottam a nyakukba.
- Csak ne, hogy aztán megártson. – mondta Ryan.
- Látom, ülnek az asztalunknál. – mondta flegmán Vanessa.
- Igen, én ültettem őket oda. – mondtam mosolyogva. – és ráadásul jóképűek. – súgtam Vanessának.
- Még Gabi is? – nevetett Ryan. – amúgy miújság van veled? Régen beszélgettünk.
- Hát úgy semmi. Mint átlagosan. A fősulin még szünet van és szerintem nem is kell egy ideig bemennem mert disszertációt írok és elég nehéz.
- Aha, és kiről írod?
- Kettőt találhatsz! – köztudott, hogy tudják, hogy nagy Jedward rajongó vagyok.
- Jajj ne arról a két…
- Nem azok! Jó? – vágtam Ryan szavába.
- Na jó mindegy. Nem akarsz énekelni? – tette hozzá Vanessa.
- Ooooh azt felejts el!
- Na most miért? Pedig olyan jó hangod van és van elő adásod is. – nyávogott.
- Tudod, hogy azóta nem énekeltem, nyilvánosan. – mondtam idegesen.
- Na jó akkor énekelhetnél valamit! – mondta hangosan Ryan.
- Hát jó ha ti akarjátok! – megköszörültem a torkom és belekezdtem. Rihanna Man Down. Kedvenc számom. Lelkemet beleadtam a szövegbe. Belülről gyötört az egész. A szüleimre emlékeztetett. Miattuk énekeltem, és miattuk is hagytam abba. És most is miattuk álltam meg.
- Most miért állt meg? – kérdezte valaki.
- Hát öhm…
- Énekelj még! – mondta John. Gondolkodtam még egy kicsit, hogy mit is énekelhetnék. Ha már itt vannak előadjuk nekik a kedvenc számomat tőlük. Odamentem hozzájuk és kihúztam Gabit, aki már tudta, hogy mire készülök. Berángattam a mosdóba és felvázoltam neki, hogy mit fogunk csinálni.
- Elénekeljük nekik a Miss Americát. – igazítottam meg a tükörbe a hajamat.
- Te bolond vagy, mondtam már? – lökött meg Gabi. Rendbe szedtük magunkat és kilopakodtunk a pult mögé. Összesúgtam Rogerrel, hogy tegye be a CD-jüket. Mikor megszólalt kipattantunk a pult mögül. Elkezdtünk tátogni és utánozni őket. Több-kevesebb sikerrel. Mikor vége lett felálltak az ikrek és tapsoltak. Többen csatlakoztak hozzájuk.
- Aznap is ilyen lehettél volna! – mondta valaki, de nem láttam, hogy ki az. Pedig megrángattam volna. Annyi méreg gyűlt össze bennem, hogy jobbnak láttam, ha távozok. Kirohantam az üzletből! Csak mentem és mentem. Nem akartam messzire menni, ezért bementem a parkba. Ott van a kedvenc játszóterem és hintám. Apu mindig ide hozott ki. Beleültem, és lassan löktem magam. Közben rájuk gondoltam. Akaratlanul elkezdett könnyezni a szemem. A zsebembe nyúltam egy zsepiért, de teljesen mást találtam. Egy papír fecnit amire volt valami írva. Megtöröltem a szememet. Egy telefonszám és egy név. Alig láttam. Közelebb húztam a szememhez és láttam, hogy Johné az. De mit keres ez nálam? Aztán rájöttem, hogy a zsebembe csúsztatott valamit, még délelőtt. Írtam neki egy SMS-t, hogy jöjjön ide, de egyedül! Vártam pár percet és próbáltam nem rájuk gondolni, de nem ment. Megint sírtam. Egy hangra lettem figyelmes.
- Hát itt vagy! – bársonyos hangja megnyugtatott.
- Ez a kedvenc helyem. – néztem rá.
- Elmondod vagy…
- Biztos tudni akarod?
- Igen!
- De te sztár vagy és…
- Nem, én is egy rendes ember vagyok és vannak érzéseim. Mond el! – követelte.
- Hát jó, ha te akarod! – mélylevegőt vettem és belekezdtem. Elkezdtem mindent az elejéről. Musical előadás, szülők sehol, csüggedtség és a világ legrosszabb híre. John végig nézett engem és figyelt. Úgy érzem benne megbízhatok, és elmondhatok neki mindent!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése