Reggel Gabi ébresztett. Ütögetett a párnájával.
- Hagyj már! – a fejemet a párna alá dugtam. Azt hittem, hogy elment, de nem. Megfogta a lábam és elkezdett húzni a földön.
- Most mit akarsz? – rúgtam egyet a lábammal.
- Csak az, hogy már voltam a boltba és készíthetnél valami szenyát a srácoknak. – nyaggatott. Már teljes cuccban volt. Ezek szerint tényleg volt a boltban. De ez egy másfajta ruha volt.
- Te hova készülsz? – álltam föl a földről.
- Hát azt beszéltük Eddel, hogy… - elvette az asztalomról a parfümömet és lezuhanyozott vele. – elmegyünk sétálni. – mosolygott majd ki ment a szobámból.
- Oh persze mint mindig! Nekem kell pakolni. Csak természetesen! – dobáltam az ágyamra a párnákat.
- Te magadban beszélsz? – támaszkodott az ajtónak Edward.
- Szétcincálom azt a csajt! – motyogtam.
- Ne bántsd már! – mondta.
- Igaz, már megszokhattam volna. – hajtogattam a takarót.
- Majd megnevelem. – kacsintott.
- Nem ártana! És ti jól aludtatok? – közelebb léptem a szekrényhez.
- Én jól aludtam. De, hogy John igen vagy nem… bár lehet, álmodik valamit, mert elég bőszen nyögdécsel. – gonoszan mosolygott.
- Ennek örülök! – mondtam. Furán nézett rám. – vagyis, hogy jól aludtál. – csaptam a homlokomra. Elég kétértelmű voltam.
- Ezt már nem magyarázod ki! – mosolygott.
- Na jó. Menj már sétálni. - mutattam kifelé. Kilépett az ajtón és azonnal becsaptam mögötte.
- De aztán semmi rosszalkodás! – kiabálta. Úgy viselkednek velünk, mintha évek óta barátok lennénk. Gyorsan magamra kaptam egy farmer és egy világoskék, mintás pólót. Kimentem a konyhába csinálni valami kaját. A pulton volt minden, amit hozott a boltból Gabi. Elkezdtem benne keresgélni, kutatni. Mikor már kezdtem belejönni, valaki kopogott!
- Nyitva van! – nem tudtam ki lehet az. Hallottam, hogy kinyílik az ajtó és belép rajta valaki.
- Szia cica! – mondta Tom.
- Nem! Nem lehet ő! Csak képzelődsz! – mondogattam magamban. Hallottam, hogy becsukja az ajtót.
- Te minek jöttél? – mérgesen fordultam felé.
- Csak érted! Mondtam, hogy még találkozunk! – közelebb lépett hozzám.
- Mondtam már, hogy te egy gyökér vagy és húzz innét?
- Szebben is beszélhetnél velem! Te drága! Te cicus! – egészen közel volt hozzám. Kezét az arcomra rakta és simogatni kezdett.
- Ne érj hozzám! – löktem el a kezét.
- De úgy kívánlak. – egy csókot adott volna de elfordítottam a fejemet.
- Nem mondom még egyszer, hogy húzz a házamból! Te szemét! – emeltem meg a hangomat.
- Nem megyek innen sehova! – nyomni kezdett a pultnak.
- Engedj el! – mondtam elcsukló hangon.
- Ma az enyém leszel!
- Nem leszek a tiéd! – ellöktem magamtól. A szívem kalapált a félelemtől. Nem bírtam semerre menni. Legyökereztem.
- De az enyém leszel! – erőteljesen fojtogatni kezdett. Alig kaptam levegőt!
- Engedj el! – mondtam amennyire hangosan csak tudtam. Levegőér kapkodtam.
- Nem hallottad mit mondott? – John a kezét, Tom kezére rakta.
- Ő meg mit keres itt? – szorongatta a nyakam. Nem tudtam megszólalni, annyira szorította a nyakamat.
- Engedd el! – lökött rajta John egyet. A hősmegmentő. Végre levegő!
- Engem ne lökdöss, öcsi! – lökte vissza.
- Húzz innét! – lökött rajta még egyet John. Nem bírtam közbe avatkozni. Levegőt alig kaptam. Tom behúzott egyet Johnnak. Majd birkózni kezdtek. Nem bírtam tovább nézni, ahogy egy sztár küzd értem. Nem hagyhatom, hogy pépesre verje.
- Hagyjátok abba! Ezzel nem lehet semmit megoldani! – kiabáltam. John lassan elengedte Tom kezét, de ő még egyet behúzott neki. Szegénynek biztos eltört az orra.
- Te még kapsz öcsi! – lefordult Johnról és az ajtó felé vette az irányt.
- Húzz innét! – löktem rajta egyet. Kilöktem az ajtón. – végre elment ez a szemét. – csaptam be az ajtót.
- Öhöm! – bólogatott John. Közben bőszen fogta az orrát!
- Nagyon fáj? – lépkedtem közelebb hozzá.
- Áh nem annyira. – legyintett. Közelebb léptem hozzá. Levettem a kezét az orráról és nyomkodni kezdtem. Anya mindig azt mondta, ha valakinek behúznak és nem vérzik és felvan dagadva az veszélyes is lehet.
- Ez jól feldagadt! -forgattam a fejét, hogy hol van feldagadva. Nyomkodni kezdtem, hogy vérezni kezdjen.
- Áuh ez fáj! – elrántotta a fejét és az orrához kapott. Láttam, hogy az ujjai közt folyik a vére. Megragadtam a másik kezét és a fürdő felé vonszoltam. – hova viszel?
- Gyere már! – rángattam befelé a fürdőbe.
- Áh most már értem. – kikaptam a zacskóból egy vattát, és az orrába nyomtam. – áuh! Ez fáj! – rántotta el a fejét!
- Ne gyerekeskedj már! – vissza húztam a fejét, és körbe törölgettem az orrát.
- Köszönöm! – mondta orrhangon.
- Nincs mit, de inkább én köszönöm! – kivettem az orrából a vattát, már átázott. Alig akart elállni a vérzés. A vattára nyomtam egy kis batadint. – el lehet csípni fog!
- Csináld úgy, hogy… - belenyomtam az orrába a vattát. - - auuh!! – kiabálta.
- Én szóltam Don Juan! – mosolyogtam. Kivettem az orrából a vattát. A vérzés kezdett csillapodni. Betettem neki egy másikat a biztonság kedvéért.
- Még így is helyes! – mondta a tükörképére.
- Vatta nélkül sokkal jobb! - neki támaszkodtam a mosdókagylónak. A tükörben kezdtem méregetni helyes és tökéletes arcát. Kicsit véres volt még az orra alatt. Bevizeztem egy vattát, és törölgetni kezdtem az orra alatt. - így még jobb, kis kakas. – gondosan törölgettem. Nem gondoltam, hogy egyszer vele állok szemben és az orrát törölgetem. Ami miattam történt.
- Na végeztünk! – dobtam ki a vattát. Mélyen a szemébe néztem. Zöld szemei csak úgy csillogtak. Közelebb léptem hozzá. Elsőnek elgondolkodtam rajta, hogy megtegyem vagy sem, de végül egészen közel hajoltam hozzá és megpusziltam.
- Au! – rántotta el a fejét.
- Bocsi. – nevettem.
- Tanán így! – elfordította a fejét és csókolni kezdett.
