40. fejezet: Forget it, and say good bye!

Hiányzol. Veled akarok lenni! Szeretném, hogy átölelj, és, hogy ugyanazt érezd, mint én irántad. Hogy szorosan magadhoz húzz, és ne engedj el. Hogy érezzem, a szíved dobogását. Akár meg is fordíthatnál, hogy Te is érezd az enyém, hiszen ha Veled vagyok, annyira dobog a szívem,hogy az egész testem lüktet tőle. Szeretném, hogy - mikor félnék, hogy vége lesz - felemeld ujjaddal az állam, hogy a szemembe tudj nézni. Szeretném, hogy azt súgd a fülembe, hogy "Sosem hagylak el! Szeretlek!", hogy mosoly kerülhessen végre az arcomra. Szeretnék Veled lenni, hogy mindketten boldogak lehessünk. Szeretnélek ölelni és boldoggá tenni. Mindig itt vagyok Neked, ha szükséged van rám! Te is itt vagy nekem? Hiányzol! Az ajkam bizsereg. Vágyok egy csókra. Az elsőre Tőled! Annyira hiányzol. Bárcsak hallhatnám a hangod. Azt a kis furcsa mosolyt a hangodban, mikor butának tartasz, vagy azt mondod lekicsinylőn "drágám". Bárcsak érzelem is lenne mögötte. Fogni szeretném a kezed! És Te is foghatnád az enyém! Szeretlek! Mikor fogod Te ezt mondani végre nekem? Soha. Most ettől félek. Hiányzol! Szeretlek!

Mindennap egyre nehezebb felkelni. Most sincs itt mellettem. Néha úgy érzem itt a vég és feladom. Miatta. Miért csinálja ezt velem? Semmi rosszat nem mondtam vagy tettem. Vagy ha mégis, sajnálom! Sajnálom, hogy szeretlek, hogy hiányzol, hogy vágyom rád, hogy az életemet adnám neked, és hogy te vagy az életem!

Az arcomon végig gördült egy fájdalmas, égető könnycsepp. Két unatkozás között gondoltam rá. Folyamatosan miatta pityergek, rajta jár az eszem.

- Jenna! - kiabált Steven az irodájából. Letöröltem a könnyeimet, felálltam majd átsétáltam az irodájába. Kedvetlenül álltam elé. A fejem iszonyatosan hasogatott és szédültem is.

- Már megint miatta sírsz! - mormogta Steven.

- Mást is akarsz? Vagy megint meg kell hallgatnom a szent beszédet? - mondtam. - szeretem őt, azért sírok. Lehet ő már nem, de az érzések ellen nem tudok mit tenni! Főnökként te is bunkó vagy! - nyitottam az ajtót. - amúgy mit is akartál?

- Csak, hogy ezt meg kéne csinálnod! - nyújtott egy mappát. Elindultam felé, de hírtelen három Steven állt előttem, majd egyre többen lettek.

Nem emlékszek hogyhogy kerültem a kórházba. Utálom őket. Mindig is távolról elkerültem.

- Hogy kerültem ide? - ültem fel. Steven egy széken ült az ágy mellett.

- Elájultál és nem tértél magadhoz, ezért hoztalak ide! - állt fel majd az ajtóhoz lépett. - doktorúr, felébredt! - mondta majd a doktorral együtt jött vissza.

- Pont jókor Miss - lapozgatta a kórlapot. - Andrews. Most érkezett meg a végeredménye. - lapozgatott tovább.

- És végül is mi a baja? - kérdezte aggódva Steven.

- Maga állapotos! - hajtotta össze a kórlapot a doktor. Nem tudtam felfogni, amit mondott. Stevenre néztem, aki kérdően nézett vissza. Állapotos. Csengett újra a fejemben ez a mondat, miközben Steven haza vitt kocsival.

- Mi megmondtuk! - mondta.

- Muszáj mindig beleszólnod? - dőltem hátra.

- Oké. Ezt ráfogom a hormonjaidra! De hogy mondod el Johnnak?
- Majd ezt én elintézem! És ne aggódj értem. - néztem ki az ablakon.

- A barátom vagy és te is megtennéd értem ugyan ezt! - mondta. - és ha John negatívan fogja fel, hozzám mindig jöhetsz! - állt meg a házunk előtt.

- Köszönöm! - szálltam ki a kocsiból.

- Aztán vigyázz magatokra! - mosolygott. Becsaptam a kocsi ajtót és elindultam befelé. Azon gondolkodtam, hogyhogy fogom elmondani Johnnak. És hogy mit fog hozzá szólni. Örülni fog? Vagy inkább elhagy? Egyáltalán, hogy fogom neki elmondani, hisz át néz rajtam.

- Ki az? - lépett ki a konyhából John.

- Csak én! - csuktam be az ajtót. Reméltem, hogy megkérdezi, hogy mi újság velem, és hogy miért jöttem ilyen korán haza. De semmi. Besétált a konyhába, majd utána mentem.

- John, beszélnünk kell! - támaszkodtam a konyha pultnak.

- És miről? - nézegette a szendvicsét.

- Rólunk! A kapcsolatunkról! - mondtam. Nem fog könnyen kijönni az a mondat.

- Hallgatlak! - indult kifelé a szendvicsével.

- Pár napja nem szólunk egymáshoz és ezen szeretnék változtatni! - ültem mellé. Bekapcsolta a tv-t és bambulni kezdte.

- És szeretném, ha nem azt a kib*szott tv-t néznéd, ha hozzád beszélek, de ez lényegtelen, mert levegő vagyok számodra. Te pöcs fejű genny láda! - mondtam normális hangnemben. Bármit mondok, átmegy a fülén. - Ja és amúgy halálos beteg vagyok, és lehet, van egy kis szifiliszem is! Meg persze gyereket várok tőled! De ez ne is érdekeljen, csak nézd tovább azt a szenny ládát! - mondtam. Megfogtam a távirányítót és kikapcsoltam a tv-t.

- Ezt most miért kellett? - nézett rám mérgesen.

- Mert nem figyeltél arra, amit mondtam! - dőltem hátra.

- De figyeltem! - mondta teli szájjal.

- Ó tényleg? Akkor mit mondtam úgy kb fél perccel ezelőtt?

- A kapcsolatunkról mondtál valamit! - mondta.

- Ez a baj veled John! Semmit nem veszel komolyan! - álltam fel.

- De igen is komoly vagyok! - mormogta.

- Tényleg? Na ne mond! És miben vagy olyan komoly?

- Benned! Erről is akartam veled beszélni! - tette le a szendvicsét.

- De jó, hogy gondoltál rám! - ültem le.

- De ez nagyon elgondolkodtató! - nézett rám.

- Szóval? - húztam fel a szemöldökömet.

- Hagyj magamra! - dőlt hátra a kanapén. Felálltam, felvettem a kabátomat és elindultam az ajtó felé.

- Most hová mész? - kérdezte.

- Magadra hagylak! Magadban biztos jobban meg tudod beszélni a gondjainkat. - nyitottam ki az ajtót. - majd jövök! Vagy nem. - léptem ki, majd becsaptam az ajtót.

- És persze szeretném, ha normálisan viselkednél velem! És megmondanád, hogy mi a bajod van velem? Vagy, hogy mi nyomja a szívedet! - motyogtam magam elé lefelé a lépcsőn. Nem tudom, hogy merre mennyek. Kiszelőztetem a fejem. De minek? Olyan tiszta és átlátható, mint vihar után az égbolt. Ha az eszemre hallgatok, akkor rá hagyom hagy pukkadjon meg magában. Ha pedig a szívemre hallgatok, addig piszkálom amíg be nem adja a derekát és elmondja mi a baj. De már mind kettőre hallgattam és egyik sem vált be. Ilyenkor mit tegyek? Lehet van valami csaja. De akkor miért nem mondja meg? Miért kínoz? Vagy mit nem adtam meg neki? Oda adtam neki azt, amit évekig tartogattam, amit az igazinak akartam oda adni és oda is adtam. Szeretem őt, de ő mit érez irántam?

Ezen törtem magam a parkon átsétálva. Az időborongós volt, pont olyan, mint a hangulatom. Lehetnék boldog is, hisz életem egyik legszebb szakaszába léptem. Vagyis léptünk.

- Ó hát te vagy az? - állított meg egy lány.

- Ismerlek? - kérdeztem.

- Egy rajongó. Mindenki azt hiszi, hogy te vagy John barátnője! - mondta. Kérdően néztem rá.

- Mert én vagyok a barátnője! - indultam tovább. Nincs idő ilyen féltékeny picsákra.

- Akkor miért nem te vagy ezen a képen? - nyomta elém a telefonját. John egy fekete hajú csajjal volt a képen, akivel a bulin flörtölt. Közelebbről vettem szemügyre a képet. A fény viszonyok miatt nem láttam rendesen.

- Amúgy minden rendben köztetek? - húzta el a telefonját.

- Nincs! Egyáltalán nincs! - emeltem meg a hangom. Nem fogtam fel azt, amit láttam. Tudtam, hogy van valakije. Csak nem tudta titokban tartani. Nem fáj az, amiről nem tudunk! Inkább kételkednék benne tovább, mint hogy tudjam, hogy egy másik csajjal csókolózik.

A könnyeimet törölgetve siettem hazafelé. Ezt nem úszod meg szárazon te szemétláda! Ha így játszunk, hát legyen vége! Elnyerted a nyereségedet! Szabad vagy! Én vagyok az idióta, hogy hittem neki. Elhittem minden hazug szavát. Oda adtam magamat neki. Egy elhasznált törlő kendő vagyok, akit le kell cserélni egy nálam sokkal jobbra.

A kezem remegett. Alig bírtam kinyitni az ajtót. A szemem már fájt a folyamatos sírástól. Mikor beléptem a lakásba John állt előttem széttárt karokkal. Közeledett felém, de elléptem előle és becsaptam az ajtót majd berohantam a szobámba. Becsuktam az ajtót és háttal neki támaszkodtam. Már nem kaptam levegőt annyira sírtam.

- Jenna? - hallottam John hangját az ajtó mögül.

- Hogy tehetted ezt velem? - kiabáltam.

- Jenna beszéljük meg! - mondta lágy hangon.

- Minden ártatlannak tűnő szavadat elhittem! Átvertél! Becsaptál! Bíztam benned! - szipogtam.

- Gyere ki és beszéljük meg!

- Nem akarlak soha többé látni! Tűnj el az életemből John! - álltam fel, de nem volt erőm. Elfogytam. Elgyengülve csúsztam vissza az ajtón a padlóra.

- Jenna mondani szeretnék valamit! - mondta vékony hangján.

- Már rá jöttem mindenre! Megint csak hazug szavakat mondanál, amit elhinnék! - nyúltam a zárhoz majd elfordítottam bene a kulcsot. - Dögölj meg! - mondtam rekedt hangon. Meg próbáltam összeszedni magamat, ami nem nagyon sikerült. Felálltam, beledőltem az ágyba és csak sírtam és sírtam. Szeretnék felébredni ebből a csúnya rémálomból. Szeretnék mindent újra kezdeni. Nélküle! Legszívesebben kinyitnám az egyik ablakot és kiugranék rajta. De nem tehetem. Várandós vagyok tőle. Tőle, aki átvert és kihasznált. Hazudott, majd ki jól végezte dolgát szépen elfelejtett és átnézett rajtam.

Egész délután a szobámban feküdtem az ágyon. Azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el? Miért érdemlem ezt? Csak halálosan belé szerettem. Ez viszont bűn? Ha igen, miért így büntetik? Rossz szenvedni és miatta sírni. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy terhes vagyok. Bárcsak boldogok lehetnénk együtt. Bárcsak ne lettem volna ilyen hülye, hogy hittem neki.

Már éjfél van. Egy új nap új kezdete. Sokan most bújnak ágyba a kedvesükkel, sokan már alszanak, sokan dolgoznak, sokan élvezik az életet. De hányan vannak azok, akik szenvednek valaki miatt? Például egy olyan személyen, akiben megbízol, rá bíznád az életed, hagynád, hogy meglepjen, aztán majd átver, megcsal és hazudik neked. Gyönyörű csalódni az emberekben.

Reggel nyolc óra van. A bőröndöm kész, minden fontos benne van. Már csak én vagyok félben. Életem legszebb napja lesz a mai. Talpig feketébe öltöztem. Az arcom sápadt volt és hófehér. Halkan nyitottam ki az ajtót. A surranás mindig jó ötlet! Próbáltam nem nagy zajt kelteni. John a kanapén aludt. Reménykedtem, hogy még alszik. Az ablakon bámult kifelé. Nem akartam úgy elmenni, hogy az ő arcát látom utoljára.

- Jenna. Ne menj el! - fordult felém.

- De muszáj lesz. – fordultam meg.

- Kevesebbet foglalkozok a rajongókkal. Csak veled! - indult felém.

- Nem. Ne ígérgess. Foglalkozz tovább a rajongóiddal. Csak a legnagyobb rajongódról feledkeztél meg! - léptem ki az ajtón. - legyél boldog és felejts el! - csuktam be magam mögött az ajtót. Rossz volt de valahol mélyen megkönnyebbültem. Új életem lesz nélküle! A családommal. Szingliként!