33. fejezet: A nagy meglepetés

Érezted már magad olyan helyzetben mikor egy szó sem tudta elhagyni a szádat? Mikor a szíved hangosabban dobog, mint a társaság ricsaja? Mikor minden szempár csak téged figyel? Annyira félsz az egésztől, hogy láthatóan remeg kezed-lábad? A tenyered izzad és gyöngyözik a homlokod, szinte már annyira, hogy elkenődött a sminked? Na igen, pont így éreztem magam azon a bizonyos szombati napon. Bármit mondtam dadogva kezdtem el. Nem tudtam egy normális mondatot elmondani a nélkül, hogy kiejtettem volna a számon azt a bizonyos szót, hogy izé. Alig bírtam felvenni a ruhámat. A hajamról meg ne is beszéljünk. Két órába tellett, míg rendesen kisminkeltem magamat. Csak egyetlen egy mondatot kellett volna elmondanom. Már majdnem feladtam az egészet. De úgy döntöttem, hogy elmegyek a partyra és kiállok magamért, a szüleimért és az igazságért.

Egy kisfiú nyitott ajtót majd beszaladt. Elgondolkodtam egy kicsit azon, hogy most mit is csinálok, és hogy miért vagyok itt?

- Ki az? - zavarta meg anya a gondolat menetemet. Mikor rá néztem a szemem könnybe lábadt.

- Anya! - rohantam oda hozzá majd átöleltem.

- Oh, kislányom. - suttogta a fülembe. Nem változott semmit. Ugyan olyan szép, mint volt.

- Engem meg kihagytok? - ölelt oldalról át minket apa. Kettőjük válla közé nyomtam a fejemet majd magamhoz szorítottam őket. A könnyeim patakokba folyt végig az arcomon. Régóta várok erre a pillanatra.

- Apu, ki ez a néni? - kérdezte a kisfiú, aki többnyire az öcsém, mert ugyan úgy néz ki mint apu.

- Cody ő itt Jenna. A nővéred. - hajolt le hozzá apa. Félénken nézett majd hozzám bújt.

- Mint régen! - motyogtam. Anya lassan simogatta a hátamat. Nyugtató volt, mint kis koromban. Leültünk a kanapéra majd beszélgetni kezdtünk.

Pár perc és indulunk a partyra. Nem akartam elmenni. Nagyon rossz előérzetem volt. Az agyam csak azon járt, hogy mit fogok mondani és tenni.

- Kész vagy már? - kiabálta Vanessa. Ő nem tud semmiről. Így a legjobb neki és a legkönnyebb.

- Mindjárt megyek! - mondtam. Egy utolsó réteg szájfényt vittem fel az ajkaimra, majd elindultam kifelé.

- Oh na végre! Te atyaságos úristen. Te gyönyörű vagy! - sikoltozott Vanessa.

- Jól hazudsz! - mentem el mellette. A kocsi értünk nyolcra jön. Szinte London összes nagy fej paparazzia ott lesz. Igaza volt Michaelnek azzal, hogy nagy durranás lesz.

Beszálltunk a kocsiba. Nem is, inkább egy limuzin volt, hiszen szemben is volt két ülés.

- Miért pont limo? - kérdeztem majd elindultunk.

- Nem tudom, de ez pont olyan mintha világsztárok lennénk. - vigyorgott Vanessa.

- Hidd el azok leszünk. - mondtam magamban. Az egész úton nem beszélgettünk. Néztem London utcáinak gyönyörű kivilágítását. Miután megérkeztünk és kiszálltam a kocsiból

harminc fényképezőgép vakuja vakított meg. Álarcot fel és mosolygás, ma én leszek a középpontba.

- Meg kell tenned! - fogta meg anya a kezemet.

- De ez nem törvénysértés? - kérdeztem.

- Az volt törvénysértés, ahogy minket megfenyegettek azzal, ha nem lépünk ki a saját cégünktől, akkor rajtad állnak bosszút. Ezért választanunk kellett. Vagy egy álcázott halálos baleset és nem esik bántódásod vagy maradunk és esetleg másnap félholtan vagy holtan találnánk meg. - mondta apa. - azért jöttünk vissza három év után, hogy visszaszerezzük a céget!

- Szóval le akarjátok őket buktatni? - kérdeztem.

- Részben! - mondta apa. - csak a vezérigazgató és mi ketten tudtunk az egészről. Nem őket. Csak őt.

- Michael Bross. Már akkor gyanús volt mikor csak úgy simán besétált a lakásomra.

- Szóval meglátogatott? - emelte fel a hangját apa, majd mindent elmondott, hogy mit kell tennen és hogy milyen, azaz alak. Többek között egy egoista férfi, aki csak magára gondol, mással nem is törődik és egy kiállhatatlan ember. Ennyivel el is intézte apa. A partyn csak annyit kell tennem, hogy bemutatkozom és még egy bizonyos mondat. Nehéz lesz kimondani hisz nem voltak nekem három évig. Délután négykor mentem el tőlük. Mindent elmondtam, ami ezen a pár év alatt történt. A Johnnal való kapcsolatomat, és hogy nagyon jól kijövünk egymással és hogy nem soká öt hónapja, hogy együtt leszünk. Persze azt is elmondta, hogy voltunk már többször is együtt-együtt, aminek apa nem nagyon örült. Beszéltünk még arról is, hogy még pár hétig maradnak, Londonban aztán visszautaznak Dublinba, és hogy ne nagyon reklámozzam, hogy élnek a szüleim. A telefonom csörgése zavart meg a beszélgetésünket.

Mikor megláttam Mikeot és a többieket a bárnál iszogatni azonnal oda mentem hozzájuk.

- Jó estét! - köszöntöttem őket.

- Jó estét Miss Andrews! - köszöntött egy középkorú férfi.

- Had mutassam be ő itt az unokaöcsém, Chad McConnel. - mutatta be Mike a férfit. Jóképű volt és udvarias, de nem éri el John teljesítményét. Sőt még meg se közelíti. Biztos pénzes és nagy a vagyona és persze egy bunkó.

- Jenna, izgulsz már? Mindjárt te jössz! - mosolygott Mike.

- Egy nagyon kicsit! - mosolyogtam. Chaz eléggé furán nézett rám. Flörtölni próbált, de nem jött össze neki. Nekem a szőke hajú, kék szemű, őrült, vicces és ír férfi jön be. Nem pedig a tuskó, túlságosan intelligens, primitív és kő gazdag Angol férfiak. Legszívesebben az arcába dörgöltem volna, hogy foglalt vagyok, de sajnos nem tehettem meg. Ugyan is a kapcsolatunk Johnnal még nem hivatalos a sajtó előtt.

- Jenna! - húzott magával Mike a pódium felé, majd megállított és felállt rá.

- Hölgyeim és uraim! - kezdett bele. - hol is kezdjem. Talán ott, hogy három éve én vagyok a vezérigazgató és szeretnék nyugdíjba vonulni. Kiöregedtem. Na de ezt hagyjuk itt abba. Szeretném bemutatni az új Vezérigazgatót, Jenna Andrewst. - mondta majd rám mutatott és tapsolni kezdett mindenki. Felsétáltam a pódiumra majd meg vártam míg mindenki leáll.

- Jó estét mindenkinek! - néztem körbe rajtuk. Az elszántságot és az örömöt lehetett leolvasni az arcukról.

- Remélem mindenki jól érezte magát mind idáig. Ezentúl én leszek az akit lehet szidni, a pokolba kívánni a túl órák miatt, dicsérni és az egekig magasztalni. - mosolyogtam. Mikera néztem, aki szint úgy mosolygott, de nem sokáig fog.

- Apropó. Pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet, amiben az áll, hogy a volt vezérigazgató, azaz Frank Andrews, aki az édesapám és felesége Amanda Andrews, aki természetesen az édesanyám, nem haltak meg. Nem hittem a szememnek. Persze kézzel fogható bizonyíték csak az állítólagos hamvaik voltak. Addig nem hittel el az egészet, amíg saját szememmel nem láttam őket újra. - néztem ismét körbe az embereken. Anya és apa már a pódium mellett álltak. Azaz egy mondat kicsit nagyon megnyúlt!

- Hölgyeim és uraim had mutassam be maguknak a szüleimet! - mondtam. Mindenki kerek szemekkel nézett. Elsétáltam az emberek mögé. Onnan szemléltem, hogy mit mond apa.

Hideg kéz ragadta meg a karomat, behúzott az egyik irodába majd bezárta az ajtót

- Már megint nem vetted fel a telefont! - suttogta. Hangja kicsit remegett és dühös is volt.

- A szüleimmel voltam! - mondtam magam elé. Kezét a csípőmre csúsztatta és magához húzott.

- Elfogadható magyarázat! - szippantott bele a nyakamba. Az iroda sötét volt, de nem kellett ahhoz látnom, hogy tudjam ki ő. – gyönyörű vagy!

- De miért vagy itt? - fordultam vele szembe. Haja a szemébe lógott és hódítóan nézett.

- Mert mi már korábbról ismerjük egymást! - nézett mélyen a szemembe.

- Ezt nem értem! - tettem a kezemet a mellkasára. Éreztem, ahogyan a szíve összevissza kalapál.

- A szüleink jól ismerik egymást! - szorított magához. Pármásodpercig csak néztük egymást. Bizseregni kezdett mindenem és a lepkék sokadjára jelentek meg a hasamban.

- Nem bírom tovább! - esett neki az ajkaimnak, mintha még soha nem érezte volna őket. Kezemet a tarkójára csúsztattam majd simogatni kezdtem.

- Egész héten erre vártam! - motyogta a csókunkba majd neki nyomott a falnak. Tapizni kezdett és lassan levetkőztetett...